Az újkori esztétikában – ahogy a művészetben is – a természet valamiképpen már mindig is téma volt. Esztétikai elméletként azonban sohasem a természet, hanem mindig a szubjektum elmélete volt.
Aki támpontra lelt, képes kiforgatni a világot sarkaiból. Ez az emelő princípiuma, amire elsőként nem Arkhimédész jött rá, hanem legkésőbb elődje a Neander-völgyben.
Az Úr így szólt: „Így töröm össze e népet […], amint összetörhető e cserépedény (…).”1 A következőkben ennek a fenyegető próféciának az értelmezésére kerül sor.
Létezik egy James pragmatizmusával és Whitehead spekulatív filozófiájával érintkező hagyomány, amely a létmódokként meghatározott elöljárószókra támaszkodik.
Kezdetben vala, egy régi hagyomány és fordítás szerint, az Íge, a Szó: verbum, logos. És az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge, a Szó.
A dolgok performativitásáról beszélni, úgy tetszik, nem volt kézenfekvő, nem mutatkozott különösebben vonzó kérdésiránynak sem a filozófiai, sem az irodalom- vagy kultúratudományos diskurzusokban jó ideig még azután sem, hogy a performativitás kül…
„A költészet, Hölgyeim és Uraim –: ez a végtelenné-beszélése csupa halandóságnak és hiábavalóságnak!”
„Ön mind a szövegben, mind az olvasó helyzetében új térfogalmat kíván bevezetni: ez forradalmasítja az alanynak a tárgyakhoz, illetve a tárgyaknak az alanyhoz való viszonyát, valamint mindkettőnek az íráshoz való viszonyát, mely utóbbi maga is a tá…
A Világpor új kiadásának olvasója nemcsak azért van más helyzetben, mint a korábbié, mert az első és a mostani megjelenés között eltelt huszonhat év az élet legkülönbözőbb területein hozott, illetve – kisebb-nagyobb meglepetésre – nem hoz…